Tiszta Föld buddhizmus, kínai Qingtu, japán Jōdo, Amitabha Buddha – “a végtelen fény Buddhája”, Kínában Emituofo, Japánban Amida néven ismert Buddha odaadó kultusza. Ma Kelet-Ázsiában a mahájána buddhizmus egyik legnépszerűbb formája. A Tiszta Föld iskolák hisznek abban, hogy az újraszületés Amitábha nyugati paradicsomában, Szukhavatiban, az úgynevezett Tiszta Földön vagy Tiszta Birodalomban biztosított mindazok számára, akik Amitábha nevét őszinte odaadással (nembutsu, utalva a japán invokációs formulára, namu Amida Butsu) hívják segítségül.
A Tiszta Föld-hit három szanszkrit nyelvű íráson alapul: az Amitāyus-vipaśyana-sūtra (“Beszéd az Amitāyus-meditációról”) és a “nagyobb” és “kisebb” Tiszta Föld-szútrák (Sukhāvatī-vyūha-sūtrák ). Ezek a szövegek Dharmakara szerzetes, a későbbi Amitájus vagy Amitábha történetét mesélik el, aki egy sor fogadalmat tett, amelyeknek a természeti törvények bizonyosságával kellett teljesülniük, amikor buddhává válik. Ezek közül a legfontosabb, a 18., a Tiszta Földön való újraszületést ígérte minden hívőnek, aki a nevét segítségül hívja, akik aztán abban a gyönyörű földben maradnak, fájdalomtól és nélkülözéstől mentesen, amíg készen nem állnak a végső megvilágosodásra.
A nagyobb Tiszta Föld szútrában Buddha elmeséli Amitábha történetét: sok évszázaddal ezelőtt, szerzetesként, a 81. Buddhától tanult a számtalan buddhaország dicsőségéről, mire megfogadta, hogy megteremti a saját buddhaországát (amit most is tesz), 81-szer kiválóbbá teszi az összes többinél, és magához vonzza az összes teremtményt, aki a nevére hivatkozik. E szútra szerint Amitábha megidézése mellett érdemeket kell felhalmozni és a megvilágosodásra kell koncentrálni. A későbbi, kisebb Tiszta Föld szútrában azonban az áldott föld nem a jó cselekedetek jutalma, hanem bárki számára elérhető, aki a halál órájában Amitábhát hívja segítségül.
Kínában a Tiszta Föld kultusz kezdetei egészen a 4. századig vezethetők vissza, amikor a tudós Huiyuan egy szerzetesekből és laikusokból álló társaságot hozott létre, akik Amitábha nevén meditáltak. Tanluan és utódai, Daochuo és Shandao a 6. és 7. században rendszerezték és terjesztették a tanítást, és az iskola első pátriárkáiként ismerik el őket. A művészetben új hangsúlyt kapott Amitábha ábrázolása, kísérő bodhiszattváival, Avalokiteshvarával és Mahasthamaprapta-val együtt. Kínában önálló szektaként maradt fenn, és az ország más buddhista szektáinak számos tagja elfogadta a hitét.
A Tiszta Föld tanítást a Tendai iskola szerzetesei közvetítették Japánba, de a 12-13. századra önálló szektaként különvált, főként a japán Tiszta Föld szekta alapítójának, Hōnen papnak az erőfeszítései révén. Hōnen úgy vélte, hogy a legtöbb ember hozzá hasonlóan képtelen arra, hogy saját erőfeszítéseivel (például tanulással, jócselekedetekkel vagy meditációval) elérje a buddhaságot ezen a földön, hanem Amida segítségétől függ. Hōnen a nembutsu recitálását hangsúlyozta, mint a Tiszta Földre való bejutáshoz szükséges egyetlen cselekedetet.
Hōnen tanítványát, Shinrant tartják a Tiszta Föld legnagyobb csoportjának, a Shin vagy Igaz szektának alapítójának. A Shin iskola szerint a hit önmagában elegendő. Amida nevének puszta recitálása (ahogyan azt a Jōdo iskola gyakorolja) még mindig az önerőre való bizonyos mértékű támaszkodást jelzi, csakúgy, mint a munkák más formái, mint például a doktrinális tanulmányok, megszorítások, meditációk és rituálék. Shin úgy értelmezi a név folyamatos ismétlését, mint a hála kifejezését az üdvösségért, amely már a hit első kifejezése pillanatában biztosított. Az iskola ragaszkodik az Amida iránti kizárólagos odaadáshoz; a többi buddhista istenséget nem imádják. A Shin szekta a szokásos buddhista hagyományokkal ellentétben felhagyott a szerzetesi gyakorlattal.
Maga a Jōdo szekta öt ágra szakadt, amelyek közül kettő még ma is létezik – a Chinzei, a nagyobbik, amelyet gyakran egyszerűen Jōdo néven emlegetnek, és a Seizan. A Ji, vagy Idő szekta egy másik változata volt; a neve a szekta azon szabályából eredt, miszerint naponta hatszor kellett elmondani a Shandao (japánul: Zendo) himnuszokat.