Miért tesznek az emberek jó dolgokat?
Válasz: Az önző ember mítosza: “
Az aligha tűnik túlzásnak, ha azt mondjuk, hogy a nyugati kultúrában közhely, hogy az emberek önző állatok, akiket az élvezet, a gazdagság vagy a szaporodási előnyök maximalizálásának vágya vezérel. Sokan egyszerűen elfogadják, hogy az emberek ilyenek, és hogy nem is lehetnek mások.
Az ilyen nézetek vezető forrása a közelmúltban az evolúcióelmélet és a társadalomelmélet szociobiológia néven ismert szintézise volt. Ezen teoretikusok szerint – Richard Dawkins jut eszünkbe – az evolúciós elmélet azt bizonyítja, hogy mindannyian például “önző gének” halmaza vagyunk. Végső indítékunk mindig önző, bármennyire is másnak tűnnek a dolgok a felszínen.
Ezzel az esszével arról szeretném meggyőzni önöket, hogy az evolúcióelméletből abszolút helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy az emberi cselekvés “valójában önző”, és hogy a szociobiológia hamis képet adott el nekünk az emberi viselkedésről.
Darwin óta erős tendencia, hogy az evolúcióelméletet a túlélésért folytatott könyörtelen önző küzdelem jegyében értelmezzük. Richard Dawkins arra a következtetésre jut, hogy “önzőnek születtünk”. Sok közgazdász azt állítja – feltételezi! – hogy addig nem fogjuk megérteni az emberi döntéshozatalt, amíg fel nem ismerjük, hogy a társadalmak önérdekükre törekvő egyének összességei. És egy másik példaként Michael Ghiselin biológus egy széles körben osztott érzést fejez ki, amikor emlékezetesen írja: “Kaparj meg egy altruistát, és nézd, ahogy egy képmutató vérzik.”
Ezek okos emberek. Érveik alapos vizsgálatot érdemelnek. Ennek érdekében vizsgáljuk meg, mit jelent a természetes szelekciót az “önző gének” fogalmával jellemezni.
A természetes szelekció akkor következik be, amikor egy gén egy változata (egy “allél”) hajlamos egy testi vagy viselkedési tulajdonság (egy “fenotípusos” változás) módosítását okozni a gént hordozó szervezetben oly módon, hogy a gén ezen változata a következő generációban relatív gyakoriságának növekedését eredményezi. Tipikusan ez akkor történik, ha a fenotípusos módosítás olyan, amely a szervezet nagyobb szaporodási sikerét eredményezi:
“Ha az általános összefüggésben az A allél olyan T tulajdonságot eredményez a hordozójánál, amely miatt a szervezetnek több utóda lesz, mint a populációban lévő más szervezeteknek, amelyek a rivális A* allélt hordozzák és T* alternatív tulajdonságot mutatnak, akkor A-t több szervezet fogja örökölni és hordozni a következő generációkban; és ez azt jelenti, hogy T-t szintén több szervezet fogja mutatni.”. – William FitzPatrick, Morality and Evolutionary Biology (Stanford Encoclypedia of Philosophy)
Ez elég világos. A gének “önzőek”, mert “céljuk” a génállományban való “saját” képviseletük növelése a hordozóik reprodukciós sikerének javításán keresztül.”
Mivel ebben az értelemben “hordozók” vagyunk, az emberek – Dawkins szerint – “géngépek”. A testet olyan gének alkotják, amelyek a múltban sikeresek voltak a túlélésben; azért jók a túlélésben, mert jók abban, hogy olyan gépeket építsenek, amelyekben túlélnek. A test tehát egy túlélőgép az azt építő és a benne lévő gének szaporodásához.”
A tanulság: a gének sorsa döntően összefügg annak a testnek a sorsával, amelyben ülnek.”
Az, hogy innen hogyan jutunk el ahhoz a következtetéshez, hogy az ember végső motívumai öncélúak, kevésbé egyszerű. Ami végső soron növeli egy allél (emlékezzünk vissza: az allél egy gén egy változata) képviseletét a génállományban, az az, hogy valamilyen hatást gyakorol a hordozójára – ránk, a géngépre -, ami azt eredményezi, hogy az allél másolatai több szervezetben lesznek a következő generációkban. Ez általában akkor történik, ha ez a hatás azt eredményezi, hogy a szervezet nagyobb szaporodási sikerrel rendelkezik: a nagyobb szaporodási siker egyszerűen azt jelenti, hogy a gén több példánya termelődik.
Az azonban döntő fontosságú, hogy a gén túlélési esélyei is növekednek, ha a gén a túlélőgép rokonainak nagyobb szaporodási sikerét okozza. Ők ugyanannak a génnek a másolatait hordozzák, ami azt jelenti, hogy a rokonok nagyobb szaporodási sikere hasonlóképpen szaporítja a gén másolatait.
És így kiderül, hogy a segítőkész viselkedés bizonyos fajtái általában javítják a szaporodási sikert, és ezért szelektálódhattak az emberben.
Ez igaz.
Az érvelés szerint tehát a végső ok, amiért az emberek jó dolgokat tesznek, az, hogy ezek a viselkedések elősegítik saját szaporodási sikerüket.
Ez nem igaz.
“Önző” gének → önző emberek?
Eleddig azt láttuk, hogy az evolúciós elmélet alapján a szociobiológia kétségbe vonja, hogy bármely emberi cselekvés altruista lenne. Minden cselekedet az önszerzés végső indítékából történik. Az állítás szerint mivel génjeink “kegyetlenül önzőek” – bármit is jelentsen ez -, maguknak az embereknek is annak kell lenniük.
Tegyük fel, hogy John gondoskodik beteg feleségéről. Amikor megkérdezik tőle, hogy miért teszi ezt, őszintén azt válaszolja, hogy az ő kedvéért akarja enyhíteni a szenvedését, mert szereti őt. Egy evolúciós pszichológus ekkor azt mondhatná, hogy reproduktív előnyére válik, hogy gondoskodik a házastársáról, mert így, ha a nő túléli, segítséget kap az utódok felnevelésében, hozzátéve, hogy az iránta érzett szeretet egy olyan közeli mechanizmus eredménye, amellyel a természetes szelekció biztosítja, hogy az ember segítsen a párjának, amikor az rászorul.
Egy kognitív/érzelmi/viselkedési jelenségre adtunk tehát evolúciós magyarázatot: John szeretete a felesége iránt. Ez a magyarázat azonban semmit sem árul el motivációinak tartalmáról, és nem mutatja meg, hogy “valójában” a szaporodási alkalmassága érdekli, és csak származékosan törődik a felesége jólétével.
A következtetés összekeveri annak magyarázatát, hogy honnan származnak az érdekek, annak rendezésével, hogy miről szólnak az érdekek.
Ha például egy küszöbön álló randi miatti idegességemet részben az okozza, hogy épp most ittam meg négy csésze erős kávét (ha nem ittam volna meg a kávét, most nem lennék ideges), akkor őrültség lenne arra következtetni, hogy valóban a kávé miatt vagyok ideges! Mégis, azok az emberek, akik azt gondolják, hogy az evolúciós magyarázatok feltárják minden motivációnk, okunk és érdekünk “valódi” tartalmát, pontosan ebbe a téves érvelésbe esnek bele.
Az egyéni cselekedetek önérdekű magyarázatai – magyarázza Richard Joyce filozófus – úgy tűnik, hogy az érdekátvitel kétes elvére támaszkodnak:
Ha X-nek a, b, c, stb. érdekei vannak, és X ezen érdekeinek megléte azzal a ténnyel magyarázható, hogy Y-nak p, q, r stb. érdekei vannak/vannak, akkor X érdekei “alárendeltek” Y érdekeinek, és valójában X “valódi” vagy “végső” érdekei p, q, r stb. – Richard Joyce, The Evolution of Morality
Nincs okunk hinni ebben az elvben. Még mindig összekeveri az érdekek eredetének magyarázatát az érdekek tartalmának megadásával.
Ez a zavar forrása az “ok” fogalmának kétértelműsége lehet. Johnn oka annak, hogy miért törődik a feleségével, a szenvedése. Ez motiválja őt, és ez szerepel a megfontolásaiban. Az ok, amiért a nő szenvedése motiválja őt, az lehet, hogy a társával való törődés elősegíti az ember fittségét, és így az embereknél szelektálódott, és John ember. Amikor egy ember viselkedését arra a tényre hivatkozva magyarázzuk, hogy a génjei rendelkeznek a szaporodást elősegítő tulajdonságokkal, azzal indokoljuk, hogy miért vannak ilyen mentális állapotai, és miért viselkedik így. De azt a következtetést levonni, hogy ezért ezek az ő okai – a megfontolások, amelyek fényében cselekszik – cinikus tévedés. “Pontosan ugyanígy elgondolkodhatunk azon, hogy mi az oka annak, hogy egy lavina lezúdult, de ezzel aligha azon gondolkodunk, hogy az olvadó hó milyen rosszindulatú indítékokat rejtett magában” – mutat rá Joyce.
Röviden: az evolúciós elmélet nem ad okot arra, hogy azt higgyük, hogy egy ember okai végső soron mind a genetikai replikációval kapcsolatosak.
2. forduló
És ha már itt tartunk, hadd javítsak ki egy másik tévedést is.
Sok hedonista utilitarista gyakran tesz egy téves következtetést, amely szigorúan analóg azzal, amit az evolúciós pszichológusok tesznek. A különbség az, hogy szerintük az embereket csak a saját boldogságuk érdekli, nem pedig a szaporodási sikerük, de az érvelés formája ugyanaz (és a hiba is).
Nézzük például az ősutilitarista John Stuart Millt, aki 1861-ben írt. Miközben egyetért azzal, hogy úgy tűnik, mintha az emberek másra is vágynának, mint csak több örömre és kevesebb fájdalomra, mint például Mill példájában az “erény”, ragaszkodik ahhoz, hogy az öröm utáni vágyon és a fájdalomtól való idegenkedésen kívül minden érdemi kívánság egy adott tárgy iránti vágyakozás a kellemesnek vélt tárgy elképzelése alapján, vagy egy adott tárgytól való idegenkedés a fájdalmasnak vélt tárgy elképzelése alapján:
“A valóságban nincs más vágyott dolog, mint a boldogság. Amit másként kívánunk, mint valamilyen önmagán túli cél, végső soron a boldogság eszközeként, azt önmagában a boldogság részeként kívánjuk, és nem önmagáért kívánjuk, amíg azzá nem vált. Akik az erényt önmagáért kívánják, azok vagy azért kívánják, mert az erény tudata öröm, vagy azért, mert a nélküle való lét tudata fájdalom, vagy mindkét okból együttesen…. Ha az egyik nem okozna neki örömet, a másik pedig fájdalmat, akkor nem szeretné és nem vágyna az erényre.” – John Stuart Mill, Utilitarizmus
Mill egyetért azzal, hogy az erényt sokan keresik, de azt állítja, hogy amennyiben az erényre törekszenek, azt saját boldogságuk egyik összetevőjeként kívánják. Furcsa nyelvezetének lényege, hogy a hedonizmus védelmében megpróbálja megmutatni, hogy az emberek a boldogságon kívül csak annyiban akarnak mást, amennyiben azokat a boldogságuk részeként kívánják.
Tegyük fel, hogy a kocsmába akarok menni, mert arra számítok, hogy ott barátokkal találkozom, iszogatok és beszélgetek. Amire érdemben vágyom – az elképzelés szerint kellemes dologként -, az a barátokkal való beszélgetés egy ital mellett. Ez nem eszköz valami máshoz, amit akarok, például az élvezethez. Ez a vágyam tárgya. Ha megakadályozod, hogy a barátaimmal találkozzam a kocsmában, és valami más, ugyanolyan kellemeset adsz nekem, akkor nem elégítetted ki az érdemi vágyamat, ahogyan azt tetted volna, ha az egyetlen érdemi vágy a játékban az élvezet utáni vágy lenne. Valóban tiltakozhatnék: “Igen, de én nem ezt akartam.”
Itt egy másik példa, amely szorosabban kapcsolódik az önzésről szóló vitához.
Tegyük fel, hogy csatlakozom egy autótulajdonosokból álló csoporthoz, amely olyan embereket szállít, akik nem tudnak a saját autójukkal eljutni a helyi kórházba. Csatlakozom, mert segíteni akarok másokon. Ha valaki megkérdezné, hogy miért csatlakoztam, valóban azt mondhatnám, hogy “mert élvezem, hogy hasznossá tehetem magam”. Ugyanígy válaszolhatnék azzal is, hogy miért hasznos, hogy van egy szervezett csoport, amely autóikkal kompjáratokat biztosít a kórházba. Azért járulok hozzá az autós szolgálathoz, mert hasznos. Úgy gondolom, hogy ez egy ok arra, hogy segítsek, és igazam van. Az is igaz, mondom, hogy azért járulok hozzá, mert élvezem, hogy segíthetek.
Az élvezet tehát ugyan beleszól abba a magyarázatba, hogy miért teszem, amit teszek, de az nem helytálló, hogy azért cselekszem, hogy az élvezetet szerezzem. Az indítékaim helyes magyarázata nem az, hogy a saját örömöm iránti vágyam párosul azzal a meggyőződéssel, hogy mások segítése élvezetesnek fog bizonyulni. A vágy tartalmában a mások szolgálata szerepel, nem pedig a saját szórakozásom.
Az evolúciós esethez hasonlóan a részleges ok nem indokolja az átírást.
Az, hogy egy tett önző vagy önzetlen, attól függ, hogy milyen szándékos motivációs okok miatt történt – azok a megfontolások, amelyek fényében végrehajtották -, nem pedig attól, hogy a tettet végrehajtó személy történetesen a végén hasznot húz a végrehajtásából.
Senki sem él valójában így
Még ha az emberi viselkedésre vonatkozó egoizmus olyan értelmezés is, amelyben sokan (tévesen) hinni látszanak, valójában senki sem él így. Ez elgondolkodtató lehet.
A tévhit talán legegyértelműbb példája az a meggyőződés, hogy a genetikai elmélet “megmutatja”, hogy mindannyiunkban kíméletlen, égető vágy él a génjeink továbbörökítésére. Sok embernek nyilvánvalóan nincs ilyen vágya – például az őszinte cölibátusok, vagy a kettős jövedelmű, gyermektelen párok, akiknek szándékukban áll, hogy ez így is maradjon.
Valójában a génjeinkkel kapcsolatos aggodalom hihetetlenül felszínes: az első világban kevesünket lehet meggyőzni arról, hogy életmódunk egyes elemeiről lemondjunk (a CO2-kibocsátás csökkentése érdekében) azzal a gondolattal, hogy unokáink unokáinak nehezebb dolguk lesz, ha nem tesszük.
A tényleges néprajzi adatok kirívóan meghamisítják az önző génelméletek társadalmi előrejelzéseit:
“Az emberi társadalmakban nincs egyetlen olyan házassági, házasság utáni tartózkodási, családszervezési, személyközi rokonsági vagy közös leszármazási rendszer sem, amely ne állítana fel más kapcsolati és társadalmi cselekvési kalkulációt, mint amire a rokonszelekció elvei utalnak”. – Marshall Sahlins, The Use and Abuse of Biology
Összefoglalva: amennyiben a szociobiológia azon az előrejelzésen múlik, hogy az emberi fenotípusban megjelenő vonások (az emberek tényleges tulajdonságai) – ha öntudatlanul is – a saját genetikai anyagunk szaporodásával kapcsolatos aggodalom mély struktúrájának kifejeződése, mélységesen kilátástalan.
Vigyázz, mit kívánsz
Dawkins egy hosszú hagyományt követ, amikor arra utal, hogy a biológia egyszerű üzeneteket hordoz az emberek szociológiájának és pszichológiájának megértéséhez. Mint az elején láttuk, az ilyen állítások manapság mindenütt jelen vannak. Így, bár az ilyen metaforákat kritikusan kell szemlélni, nem vonja magára a figyelmet, ha a valószínűséggel és a számokkal kapcsolatos tiszta tényeket a “versengő” gének egyetemes “harcába” helyezzük, amelyek mindegyike a reproduktív “sikerek és kudarcok” “maximalizálására” “törekszik”.
Miért kellene ezekkel szemben ellenszenvvel viseltetnünk az ilyen nyelvezet iránt? Először is, mint Dawkins tudja, a gének nem szó szerint önzőek. Nincs agyuk. Nem tudnak választásokat képviselni maguknak, nem tudnak egyik jövőt a másik helyett választani. Egy gén nem tud leülni, gondolkodni, tervezni, értékelni és kiválasztani a jövőbeli kimeneteleket abból a szempontból, hogy melyik a jó a számukra. Nem önzőbb, mint ahogyan egy szederbokor sem önző, ha elfoglalja a kertet, vagy egy rózsa sem udvarias, amikor átadja a helyét (emlékezzünk Joyce lavinájára is). Nyilvánvaló, hogy egyikben sincs semmi céltudatosság.”
Másrészt,
“rendkívül naiv lenne ezt az egyetemes antropomorfizmust ártalmatlannak tekinteni. A metaforák meghatározzák a természet értelmezését a klasszikus gazdasági verseny szempontjából; a természet értelmezése aztán visszahat arra, hogy meghatározza az önmagunkról alkotott értelmezésünket.” – Simon Blackburn, Ruling Passions
Az empirikus okok mellett prudenciális megfontolások is szólnak egy ilyen ideológia hirdetése ellen. Ezek azért relevánsak, mert bizonyos mértékig nem a meggyőződéseink tartalmát kell értékelnünk, hanem azt, hogy mennyire teszik jól az életünket. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy ha azt hisszük, hogy minden másra irányuló aggodalom képmutató, vagy hogy minden emberi tranzakció gazdasági csere, vagy hogy valójában mindenki önző, az engem és téged is sokat fog változtatni a rosszabb irányba.
Barry Schwartz pszichológus emlékezetes szavaival:
A gének közömbösek a róluk szóló elméleteinkkel szemben. De ez nem igaz az emberekre. Az emberi természetről szóló elméletek valóban változásokat idézhetnek elő az emberek viselkedésében. Ez azt jelenti, hogy egy hamis elmélet igazzá válhat pusztán azáltal, hogy az emberek elhiszik, hogy igaz. Az eredmény az, hogy ahelyett, hogy a jó adatok kiszorítanák a rossz adatokat és elméleteket, a rossz adatok megváltoztatják a társadalmi gyakorlatokat, amíg az adatok jó adatokká nem válnak, és az elméletek nem igazolódnak. – Barry Schwartz, Why We Work
Swartz szerint például az arról alkotott elképzeléseink, hogy mi motiválja az embereket a munkára, szerencsétlen módon alakították a munkahelyek természetét – különösen, ami az ösztönzők ideológiáját és a jutalmazás és büntetés “répa és bot” megközelítését illeti.
Ahogy Carl Jung mondta: az eszméknek vannak embereik, nem pedig fordítva. Ez nem puszta spekuláció. Valójában David Wootton eszmetörténész a Power, Pleasure, and Profit című könyvében amellett érvel, hogy az emberi természet önérdekről alkotott képe újkori találmány, nem pedig a dolgok természetes szemléletmódja.
Megy és kitalálja.
All you need to know
Let’s wrap up.
Míg igaz, hogy az emberi erkölcsi gondolkodást a darwini szelekciós folyamat során kifejlődött, elkötelezett mechanizmusok irányítják, ez nem támasztja alá azt a cinikus elméletet, hogy minden emberi cselekvés “valójában önző”.
A dawkini önző-gén filozófiák tévesen összemossák a különböző magyarázó szinteket. Különösen azt a hibát követik el, hogy összekeverik egy mentális állapot okát annak tartalmával. Egy jelenség evolúciós magyarázata, például az, hogy valaki szereti a partnerét, semmit sem árul el az illető motivációinak tartalmáról, és nem mutatja meg, hogy “valójában” a reproduktív alkalmassága érdekli, és csak derivatív módon törődik a partnere jólétével. (Mármint tényleg??)
Mivel ez az érv érvénytelen, az evolúciós elmélet nem mutatja meg, hogy mindenki alapvetően egoista. Semmi más ok nincs arra, hogy ezt a szemléletet elfogadjuk. Amint azt sok szülő tudja, és amint azt a pszichológusok és antropológusok ismételten megállapítják, semmi megfigyelt dolog nem ösztönöz minket arra, hogy így gondolkodjunk.
Végül térjünk vissza a kérdéshez, amellyel kezdtük: Miért tesznek az emberek jót? Talán azért, mert egyes emberek – lám-lám – valóban erényesek lehetnek?